Felmérendő az ott uralkodó állapotokat, november 12-én a déli órákban terepszemlét tartottunk a Rulikowskyban. A látottak alapján nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük: egyetlen mutogatós fiatalemberen kívül szembeötlő rendellenességre nem leltünk. Mi több, nagy-nagy meglepetésünkre még az elsején elhelyezett koszorúk, virágok, no meg a minimálbérért foglalkoztatott temetőcsőszök is mind a helyükön voltak. Az utóbbiak közül némelyek teljes erőbedobással dolgoztak, mások a munkálatokat irányították, de akadtak olyan alkalmazottak is, akik a közbiztonságra felügyeltek.

Fel is merült bennünk a kérdés: melyik romániai városban találhatók még manapság giz-gazzal be nem nőtt, felújított kápolnák? Érdekes módon hulladékhalmokat sem kellett kerülgetnünk, noha ott, ahová a balkáni ember beteszi a lábát, kivédhetetlenül pillanatok alatt újratermelődik a mocsok. Ráadásul még a magyar nemzeti színű szalagot sem tépte le senki a Rulikowsky-síremlék koszorújáról. Csodálatra méltó továbbá, hogy a neológ zsidó temető bejáratát lezáró kovácsoltvas kerítést mindezidáig még nem szerelte ki a helyéből valamelyik régiségkereskedőnek álcázott tolvaj. 

Persze minősítéseink attól függnek, mihez viszonyítjuk a dolgokat. Temesváron például van vagy nyolc temető, egynek a római katolikus egyház viseli a gondját, a többinek az állam. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy gumicsizma, seprű, ásó, kapa, gereblye, kis és nagy vödör, szappan, törülköző és munkaruha magához vétele nélkül a gyászoló rokonság nem róhatja le kegyeletét elhunyt hozzátartozójának földi maradványainál. Így a temetőkbe igyekvők leginkább a szántóföldre kivonuló őstermelőkhöz hasonlítanak. Nem beszélve arról, hogy az egykori magyar és német polgármesterek sírjait vagy kisebb őserdőszerűségek ölelik körül, vagy oszlopocskákkal díszített gipszpaloták emelkednek fölöttük. Arrafelé viszontagságos megpróbáltatásnak számít a temetőlátogatás. A sírkertek művészet- és ipartörténeti értékeit már szóba sem hozom, hisz azokat „leleményesebb polgártársaink” már rég pénzzé tették. Pedig Temesvár úgymond hazánk legcivilizáltabb városa...

De térjünk vissza Nagyváradra. Mi tagadás, a Rulikowskyban is vannak elhanyagolt sírok, ám az utódok nemtörődömségét aligha lehet a temetőgondnokság nyakába varrni. A magántulajdon sérthetetlen, területén még egy kapavágásra sincs joga senki idegennek. Egyébként megható a második világháborús katonasírok iránti törődés is – ha már a dicséretek című fejezetnél tartunk. Így még a kommunizmust megdöntő ártatlan temesvári ifjak hantját se ápolják a hatóságiak.  

Kilépve viszont a köztemetőből, teljesen lehangoló látvány tárul elénk. Ötven méterre (se) a kaputól kábeleket magába rejtő hatalmas, bombatölcsér formájú gödörbe bukhat bele a figyelmetlen-óvatlan, gondjaiba belefáradt gyalogos. Főként ha idős és nehezen viseli magát.